Élt egyszer régen Myra városában sok-sok száz évvel ezelőtt egy öreg pap. Szálfa termete volt, kicsit kopaszodott, fehér szakálla göndörödött, és mindig mosolygott a szeme. Piros ruhában járt, mert ő volt a város püspöke. No, hát ennek az öregembernek ezt a szép piros ruháját mindig belepte a port, mert nagyon szeretett sétálni a városban. Ismerte is mindenki, és tisztelte nagyon. Ha meglátták, még a kikötőben kártyázó vén tengerészek is felálltak, és mélyen meghajoltak előtte.                                                                                                                                                                  Egyszer Miklós püspök éppen esti sétájára indult. Így tette ezt már régóta, nap mint nap. A kolostor szomszédságában állt egy szegényes ház. Ismerte is az öreg pap a ház gazdáit. Három szép leányka lakott ott az apjával. Hát most nagy sírás-rívás, vita hangjai szűrődtek ki az ablakon. Megállt, meghökkenve, ilyet még innen sose hallott.
„Istenem, bocsásd meg bűnömet, csúf dolog a hallgatózás, tudom jól, de csak meg kell tudjam, mi a baj?” – gondolta magában, avval megállt és figyelt erősen.                                                                                                                                                                 – Jaj, apám, adj el engem rabszolgának, ismernek a gazdagok, tudják, jó dolgos lány vagyok. Megvesznek jó pénzért, nem kell éhezned a testvéreimmel – sírt a legöregebb leány.
– Apám, ne hallgass rá! Vőlegénye van. Menjen férjhez a nővérem. Engem adj el, bírom a munkát, tudja mindenki! – zokogta a középső.
– Csítt, apám, ne hallgass rájuk. Én vagyok a legfiatalabb. Értem adják a legtöbb pénzt, engem adj el! Jó rabszolga leszek. Talán sok év múlva még ki is válthatom magam. Értem nem sír senki – hallotta Miklós püspök a legfiatalabb leánykát.                                                                                                                                                          Azt már nem hallotta az öreg püspök, mit mondott a lányok apja, mert nyakába szedte hosszú lábait, s inalt vissza a kolostorba. Gyorsan előkotorta az aranyakat, amiket a minap kapott egy jólelkű adakozótól, s már futott is vissza. Világéletében remekül célzott. Hopp! A harisnyába bugyolált aranyak beröpültek az ablakon és éppen a lányok lába elé pottyantak. Miklós püspök meg elillant onnan, mintha ott se lett volna. A lányok elhűlten nézték a csörömpölő harisnyát. Mi lehet ez? Nézték, bontogatták… uramfia, arany! Valódi arany! Sikkantottak boldogan.                                                                                                                                                                                       – Csoda! Valódi csoda! Istenem, hála legyen neked, megmenekültünk!
Csak apjuk, az öreg tengerész csóválta a fejét. Futott ki gyorsan, lépett ki a házból. Nézett körbe. Ni csak! Mintha a kolostor kapujában villant volna egy pillanatra valami piros köpönyeg… Könnybe lábadt a vén hajós szeme.
A jó öreg Miklós püspök. Aki mindig csak ad. Ad az éhezőknek. Ad a szűkölködőknek. Ad a bajban levőknek. Istenem, add áldásodat öreg szolgádra, mi pedig hálát adunk neked őérte!
A lányok aztán szépen sorban férjhez mentek, éltek boldogan, lett sor gyerekük. Sose éheztek többet. Még unokáik is ismerték Miklós püspököt.
Úgy mesélték, a jó püspök lelkét angyalok vitték a mennyországba.
… és azóta is igencsak jól tud célozni. Gondoljátok csak el! Hány csizmába röpíti ajándékait esztendőről esztendőre.
 

Szent Márton története
Valamikor réges-régen élt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, Márton. Márton édesapja katona volt. Amikor a kisfiú nagyobbacska lett, ő is szeretett volna katona lenni és jelentkezett a római hadseregbe. Sisakban, páncélban, lóháton ülve kardozott bátran a csatákban. Bátorsága mellett jószívű is volt, ezért katonatársai megszerették őt.
Egy napon egy város felé lovagoltak és az út szélén egyszer csak megláttak egy koldust. Hideg volt, de a szegény kolduson alig volt valami ruha, reszketett, fázott, amikor megszólította Mártont:
- Segíts rajtam, megvesz az Isten hidege!
Márton tanakodni kezdett, mit is adhatna ennek a szegény embernek, mert saját ruháján kívül nem volt nála semmi más. Hirtelen levette köntösét, kardjával kettévágta és az egyik felét a didergő koldusra terítette.
Később, amikor Márton lefeküdt aludni, különöset álmodott. Álmában Jézust látta, és a vállán az a fél köpönyeg volt, amit ő adott a koldusnak.
Márton nemsokára otthagyta a hadsereget és pap lett belőle. Nagyon szerették mindenütt, mert jóságos volt és mindenkinek segíteni próbált. Az emberek hamarosan meg akarták választani püspöknek. Márton nem akart püspök lenni, aki díszes palotában lakik és szolgák veszik körül, ő ezután is egyszerű életet akart élni. Ezért elbújt az emberek elől, hogy ne találják meg. Képzeljétek, milyen jó búvóhelyet talált! A libák közé bújt el, az ólban. 
De a libák nem maradtak csendben, hangosan gágogtak, és gágogásukkal elárulták Márton búvóhelyét. Így az emberek megtalálták és mégiscsak püspök lett belőle, de ezután is ugyanolyan jóságos és szerény maradt, mint előtte. Nagyon sokat segített a szegényeknek és az emberek egész életében nagyon szerették őt.